2017.09.12. 19:47

– Hogyan kezdődött az éneklés?

– Annak idején, amikor elvégeztük az általános iskolát, kötelező volt részt venni egy építőtáborban. Ez ma talán túl keménynek tűnik, de a legnehezebb az ötórai ébresztés volt. A reggeli feketekávé és egy szelet kenyér után szőlőt metszettünk, kukoricát tördeltünk, szorgalmasan dolgoztunk. Egy alkalommal megszólaltak a velem egykorú lányok, hogy ne énekeljek már egész nap. Addig észre sem vettem, hogy folyton énekelek. Egyszerűen jólesett.

– Kitől tanulta az éneklés technikáját?

– Magnóról, rádióból tanultam meg a kedvenceim éneklési stílusát, és angolul ragadtak meg a világslágerek a fejemben. Csak amikor a Magyar rádió zenei stúdiójába felvettek, akkor szembesültem azzal, hogy magyar nyelven énekelni nem is olyan könnyű. Mahalia Jacksont és Little richardot utánoztam, amire az akkori zenei szakértők kiakadtak, és azt tanácsolták, ne ordibáljak, tanuljak meg énekelni. Aztán a Ki mit tud?-on, amelyre édesanyám nevezett be, a saját éneklési stílusommal meg tudtam nyerni a zsűriben ülő zenészek elismerését. Így lettem az „Év hangja”, és itt kezdődött el az énekesi karrierem.

– Ma is nagyon népszerűek a zenei tehetségkutató versenyek. Ön szerint mi ennek az oka? Miben más a mai elvárás, mint ami korábban volt?

– Óriási különbség van az ötven évvel ezelőtti és a most induló sztárénekesek között. Előttünk nem voltak példák. Nem tudtuk, hogyan kell igazán magyarul énekelni. Az évek során tanultam meg kijönni a színpadra, magamtól jöttem rá, hogy hova tegyem a kezem éneklés közben. Akkor még nem volt szabad az álló mikrofonokhoz hozzáérni. Meg kellett tanulnom mosolyogni, gesztikulálni. A mostaniak bekapcsolják a tévét, internetet, és számos helyen találkoznak kedvenceikkel. Utánozzák a kinézetet, a viselkedést és azt a színpadi kultúrát vagy kulturálatlanságot, amit látnak. Könnyebb ma autodidakta módon másolással tanulni, de a saját egyéniség kialakulása nehezebb feladat. Az én időmben az énekesek jellemének, adottságának megfelelően írták a dalokat. Ma könnyen eladható, divatos karakterek vannak, és ezek lemásolására keresik a fiatal tehetségeket. Nekem még volt arra lehetőségem, hogy ha nem tetszett egy dal, vagy úgy éreztem, hogy másnak jobban állna, akkor nem kellett elénekelnem. Akkor is volt énekes bőven, óriási volt a rosta, de az egyéniségünkön nem akartak változtatni. Ma már egy szenzáció, egy jópofa ember vagy egy rendkívül szélsőségesen viselkedő személy sokszor előbbre jut, mint az, aki valóban tehetséges. A média hajlamos a szenzációhajhászásra, és olyan dolgokat közöl, ami régen nem volt lehetséges.

– A zene és a zene funkciója is megváltozott?

– A zene a mi testvérünk, családunk, apánk, anyánk. Szerves része az éle tünknek, aminek a hiányát csak akkor vennénk észre, ha egy napra elhallgatna, csöndbe borulna a Föld. Az összes film megbukna zenei aláfestés nélkül. A zene befolyásolja az érzelmeinket, és szerintem zene nélkül nincs is élet. Maga a beszéd is zene. Ha haragosan szólunk, ha kedvesen beszélünk: valamilyen stílusban muzsikálunk. A kedvencem a gyerekek gőgicsélése.

– Miért van az, hogy énekesnőknek, színésznőknek és politikus hölgyeknek sok esetben nincs gyereke?

 

– Én húsz éven keresztül szerettem volna, és próbálkoztam, hogy legyen. A Baross utcai klinikára jártam. Mindenféle fázisán átestem annak, amit egy nő átél, hogy gyereke lehessen. Egy alkalommal, amikor vártam a rendelőben, egy pocakos hölgy megismert, kedvesen hátba vágott, és ezt kérdezte: „Te sem akarsz gyereket?” „Én azért vagyok itt, mert szeretnék” – válaszoltam. Annyira megdöbbent a hölgy, hogy a vizsgálataim után megvárt, és a férjével együtt meghívott egy kávéra. Sajnálta, hogy megbántott, és kiderült a beszélgetésünk során, hogy négygyerekes anyuka, és nem szeretett volna ismét teherbe esni, azért volt a kórházban. Azt hitte, hogy én mint híres énekesnő, nem akarok gyereket. Van, hogy a karriert előbbre teszik, mint az anyaságot, de én nem így voltam. Sokan halogatják a gyermekvállalást, és végül annyira kitolódik az idő, hogy már késő lesz. A bátyámnak és a húgomnak is két gyereke van. Nyári szünetekben és bármikor máskor, amikor szükség volt rám, ott voltam, és anyjuk helyett anyjuk voltam. Vittem magammal őket turnékra; voltak ugyan vicces esetek, amikor valamelyik gyerek beleesett a zenészárokba, de mindig odafigyeltem rájuk. Anyák napján sosem felejtkeznek el rólam, és ez jól esik.

– Volt a karrierjében olyan holtpont, amikor azt gondolta, mást kellene csinálnia?

– Nagyon furcsa az életkor. Mondhatom, hogy minimum ötven éve énekelek, és ez nagyon hosszú időnek tűnik. Ha belenézek a tükörbe, akkor egy olyan ember néz szembe velem, akit igazság szerint nem ismerek jól. A televíziókban lejátszott régi felvételeken a húsz-, harmincéves önmagamat látom, és belül is fiatalnak érzem magam. Ezért volt, hogy arra gondoltam, abba kéne hagyni, de nem azért, mert nem szeretem azt, amit csinálok, hanem mert már a külsőm megváltozott. de a zenekarom és a közönség is biztat, és hív énekelni. Amúgy, ha nem énekelnék, nagyon unatkoznék. A repertoárom sokszínű, különböző stílusokban énekelek, és ez is sok sikerélményt ad.

– Hogy jött a szövegírás?

– Először a családtagjaim számára írtam szövegeket külföldi slágerekre. Egyik legismertebb szövegem Vangelis 1492 című zenéjéhez íródott. A filmet nem is láttam, én Bosznia-Hercegovina háborújáról írtam. Később Vangelis írásban gratulált nekem. Alapvetően jókedvemből írok szövegeket a magam szórakoztatására.

– Vannak kollégái, akik időszakonként egy-két alkalommal vállalnak koncertet, akkor is nagy helyeken. Kovács Kati viszont mindenhova elmegy énekelni, mindegy, bármilyen kicsi is a hely. Miért?

– Ez személyiségfüggő. Én szeretem az embereket, szeretem látni az arcukat, a szemüket, az érzelmeiket. Örömmel beszélgetek velük a dalok között. Egy Budapest Sportaréna nem engedi meg, hogy a nagyszínpad által korlátolt keretek közül kilépjek. Egy kicsit személytelenné válik az ilyen koncert. Nem kicsinylem le az óriáskoncerteket, nagy kihívás, voltam is vendég ilyeneken, legutóbb Demjén Ferencnél, de nem az én világom.

– Milyen a viszonya a kollégákkal?

– Igyekszem mindenkivel jól kijönni. Nagyon szeretem azokat a kollégákat, akik jó értelemben véve megszállottként művelik a muzsikálást. A szorgalom számomra nagyon fontos. Volt olyan tapasztalatom, hogy nem volt nagyon tehetséges az a zenész, de egy jóindulatú embert ismertem meg benne a színpadon. Amikor sokszereplős egy műsor, a másik sikere erősíti az én sikeremet is. Ez fordítva is működik. Haragszom azokra a kollégákra, akik fegyelmezetlenek, rosszul dolgoznak és nem kedvesek. A muzsikálás az életünk, a kenyerünk, a munkánk, a szórakozásunk és a hobbink is. Ezt nagyon komolyan kell venni.

– Ötven év alatt mennyit változtak az emberek? Mit tapasztal?

– Ma szabadabban tudnak véleményt formálni, szabadabban reagálnak mindenre. És felgyorsult az élet meg a technikai fejlődés is. Az internetnek köszönhetően Manhattanben, düsseldorfban, Londonban breakelnek több, általam énekelt dalra. Christina Aguilera hatszoros Grammy– díjas amerikai popénekesnő és dalszövegíró pedig az Add már Uram az esőt című dalomat forrásanyagként felhasználta az egyik lemezére. Én le vagyok maradva a számítógép és az internet terén, mégis csodálattal veszem tudomásul ezeket a sikereket. Szoktam viccelődni a színpadon, megkérdezem a publikumot, hogy legközelebb is eljönnek-e. Persze azt válaszolják, hogy el, mire azt mondom, hogy akkor ötven év múlva találkozunk. Jövünk – reagálnak erre, és egy pillanatra megáll a levegő, majd jót nevetünk. Hát, így vagyok ezzel. Bárcsak láthatnám, hogy ötven év múlva mi lesz az emberekkel. istenem, bárcsak megélhetném.

– Az öt kontinens mindegyikén volt lehetősége énekelni. Akár egy világkarrier is összejöhetett volna?

– Sok nyelven énekeltem már, például japánul is, Tokióban a yamaha Fesztiválon. Megértették, amit énekeltem, és el voltak ragadtatva. A Cannes-i Fesztiválon velem reklámoztatta magát a yamaha lemeztársaság. Ahogy ott sétálok, hallom, hogy én énekelek. Jelentkeztem a kiadónál, hogy Kati Kovács vagyok Magyarországról, én énekelem a reklámdalukat. Ott a helyszínen kedvesen megvendégeltek, majd meghívtak a következő Yamaha Fesztiválra mint gálavendéget. Elképesztően más világ volt, mint Magyarország. Hamburgban sláger lett az Egy nap szeptemberben című, általam énekelt dal. Vártak a következő hétre, de nem tudtam menni, mert nem volt engedélyem az útlevélre. A Svájci Montre-ben a Who együttes tagjai, amikor megtudták, hogy Magyarországról jöttem, mindent megtettek, hogy megismerjenek egy vasfüggöny mögül jövő énekesnőt. Nem tudták elképzelni, milyen élet lehet a kommunista országokban.

– A díjak, az elismerések mit jelentenek?

– Rendkívül kalandos életet élek. A kitüntetések csak a habot jelentik a tortán. Az embe rek szeretete, kedvessége mindennél többet ér. Volt, hogy az éjszaka sötétjében nem találtuk az autópályát hazafelé, és megállítottunk egy autót, hogy segítsen. Először a hangomat ismerte meg a sofőr, majd az elemlámpával az arcomba világított, és felkiáltott: „Ez a Kovács Kati!” Megölelt, megszeretgetett és útbaigazított.

– Ha az utca emberét megkérdeznénk Kovács Katiról, akkor milyen válasznak, reakciónak örülne?

– Nem tudom. Azt hiszem, mindennek örülnék. Egy alkalommal kerestük a művelődési házat egy kisvárosban. Fiatal tinédzserekbe botlottunk, felnyírt hajuk volt, és lehettek vagy tízen, fiúk, lányok. Megláttak, egymásba kapaszkodtak, és elénekelték nekem az Úgy szeretném meghálálni dalomat. Óriási bóknak veszem, mikor azt mondják: „A te dalaidon nőttem fel.” Ez azt mutatja számomra, hogy ott vagyok az emberek életében, mindennapjaikban, és így családtag is vagyok. Ennél nagyszerűbb dolgot nem is kívánhatok magamnak.

(Az interjú a Hit Rádióban elhangzott beszélgetés alapján készült.)