EGER 

2018. 10. 21. 
Kovács Kati: a zene lélekgyógyító erejével, a sikeres művész álarcában
forrás: Heves megyei hirportál

Az első csillag Kovács Kati Kossuth-díjas énekesnőé. Ő kapta ugyanis az első csillagot az Egri Csillagok Sétányán. Az Eger ­Sikeréért Egyesület által életre hívott sorozatban a városért, annak hírnevéért sokat tevő hírességek kapják majd az elkövetkező években ezt az örök emléket. A csillagátadót követően kérdeztük Eger első csillagát.

– Gyerekként sokat álmodoztál? El tudtad képzelni, milyen sikereket érhetsz el?
– Soha. Eszembe sem jutott, hogy énekes leszek, vagy hasonló. A színészkedést kifejezetten nem szerettem. Azt szoktam mondani, hogy alapvetően énekes vagyok, a többit ez ­hozta magával. Idejekorán felfedezték ugyanis, hogy állandóan énekelek, s ha már így volt, akkor ünnepélyeken kiállítottak szerepelni.

– Volt honnan örökölni az éneklés iránti szeretetet?
– Vannak gyerekek, akik megszállottan gyakorolnak. Ki tornászik, ki táncol, ki énekel. Mindenfélét próbálnak másolni tévéből meg máshonnan. Azzá nevelődünk, azzá válunk, amit hallunk, látunk magunk körül. Mivel édesanyám volt az, aki állandóan zenét – mindenféle muzsikát – hallgatott, ezért zene közelben nőttem fel, s próbáltam utánozni. Másoltam, mint minden gyerek. A környezetemben élők pedig elképedtek, hogy miket gyakorlok. A „repertoáromon” volt Maria Callas operaénekesnő, de Mahalia Jackson spirituáléénekes vagy ­Ella Fitzgerald, később Little Richard is. Persze fogalmam sem volt, kik ők, meg milyen nehéz darabokat énekelnek. Én csak utánoztam, mert tetszett… De hallgattam Oscar Peterson zongorajátékát is és roppantul meglepődtem, hogy azt nem tudom elénekelni. Mint kiderült egy improvizáció volt, amit nagyon nehéz betanulni.

– Ezek szerint a sors a dzsessz felé irányított.
– Senki nem mondta, mit szabad és mit tilos. Az egri zeneiskola igazgatója, meghallgatva a hangterjedelmemet, azt mondta, hogy operát kell énekeljek, engem azonban jobban vonzott a ritmus, a tempó. Ez valószínűleg már egyéniség kérdése, hogy a nyugodtabb, vagy a zaklatottabb irányba fordul az ember. Én az utóbbit választottam.

– Mégsem lettél dzsesszénekes.
– Dehogynem! Énekeltem dzsesszt is, de hamar kiderült, hogy abból nem tudom magam eltartani, ezért áttértem populárisabb ­számokra. Ráadásul a környezetem is erre­ sarkallt. Jártam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola dzsessz tanszakára, de mivel akkor már rengeteg fellépésem volt, nem ment, hogy hajnalban értem haza egy-egy koncertről, s reggel nyolckor be kellett ülni az iskolapadba. Egy év után kénytelen voltam belátni, hogy ez nem megy, de mivel egyedül kellett eltartani magamat, kénytelen voltam otthagyni a sulit. De nem felejtettem el ezeket a gyökereket, s a repertoáromban, a koncertjeimen mindig szerepel egy-egy dzsesszes dal.

– Melyik dal állított a legnagyobb kihívás elé?
– Az életem talán legnehezebb száma, amit nem énekeltek még el soha utánam, szintén dzsessz – szimfonikus dzsessz. Koncz Tibor és Szenes Iván szerzeménye, az Újra otthon című dal, ami olyan bonyolult és annyira nehéz, hogy a mostani eszemmel meg sem próbálnám. De fiatalon vállalkozik az ember olyanra, ami nem biztos, hogy sikert hoz, de önmagadnak is be kell tudnod bizonyítani, hogy meg tudod csinálni.

– Hűséges típus vagy. Hűséges voltál a pályád során szerzőkhöz, zenekarokhoz egyaránt.
– Azt hiszem, igen, ezt mondhatjuk. Amíg anyagilag lehetséges volt rá, zenekarokkal járhattuk az országot. Aztán eljött az a pillanat, amikor a művelődési házak már nem tudták kifizetni a zenekarokat, de addig aranykort élhettünk. Mi még igazi fesztiválokon léphettünk fel, ahol élő egyenesben kellett énekelni, zsűri és a közönség döntött. Ezen a mi pályánkon – de mondhatnám a színészekét is – mindenki azért küzd, hogy elismerést, szeretetet kapjon, párt, társat találjon, és mindenki harcol a sikerért, az ismertségért. A zenész mit sem ér közönség nélkül. Velük pedig akkor találkozunk, ha dolgozunk, énekelünk, muzsikálunk, megnyilatkozunk, megmutatkozunk.

– Említetted a színészeket. Te is kipróbáltad magad a filmszakmában.
– Nekem ez játék volt. Tizenöt filmben szerepeltem, és a legkiválóbb színészekkel dolgozhattam együtt, Törőcsik Maritól Bujtor Pistin át Latabár Kálmánig, vagy Pécsi Sándorig. Akkoriban divat volt a hitelesség kedvéért amatőröket szerepeltetni. A rendezők ragaszkodott hozzám, mert olyan figurát testesítettem meg, akire épp szükségük volt. Nem voltak allűrjeim. Ráadásul, mivel mindig tisztáztam, hogy én nem akarok színész lenni, megmaradok énekesnek, mindenki nagyon kedves és támogató volt, mert nem láttak bennem vetélytársat. Nekem a kontrollt mindig az operatőr jelentette. Ha kinéztem rá, s ő bólintott, akkor tudtam, hogy rendben volt a felvétel és én is jó voltam benne. De a stúdiókban is a legtöbb a szürke eminenciásokon múlott. Azok az emberek tudták pontosan megítélni, hogy jó-e amit csinálunk, akiket sohasem ért a rivaldafény, mindig az árnyékban maradtak, de nélkülük mi sohasem tehettük volna fel a „sikeres művészek álarcát”.

– Az első csillag a tiéd az Egri Hírességek Sétányán. Mi az első­, ami eszedbe jut, ha meghallod az Eger szót?
– Itthon vagyok! Ez olyan, mintha el sem mentem volna. Persze most, ahogy sétáltam az utcákon, elfogott a sírás, ahogy belegondoltam, hogy elmúlt ez a több mint ötven év, amióta nem itt élek. Elköltöztem innen, és mégsem költöztem el. Most itt, az autogramkérők közt jó néhányan voltak, akiknek én voltam az orvosírnok-asszisztense. Az emberek életébe beépül a gyógyítás, ami a zenének is az egyik feladata. Lelkileg rendbe jönni, helyrejönni, vagy kapaszkodót keresni a dalok által is lehet.